/Máté István írása/
Egy kedves ének egyik sora felel a felvetett kérdésre, amely sor az írásom címét is ihlette. A hívő előtt (mert ez a válasz) megfejti, biztosan megfejti magát az Úr.
Az éneknél lépjünk tovább. A Szentlélek megfejti az igehirdetésben a Szentírás egy-egy szavát, azok mélységét feltárja. A következőkben erről lesz szó.
Az igehirdető igét olvas. A magyarázatban rendületlen hűség kívántatik meg tőle. Nem lehet, nem szabad álomba ringatnia, elaltatnia. Mit lehet, mit szabad? Életet mentenie. Azt kötelező is. Akár először, akár már sokadszor kell mentenie. Keresztyéneket, vagy éppen nem keresztyéneket. Bizony, küzdenie kell a keresztyénekért is, akikben (s ez legyen dicséretükre) van sok-sok pozitívum – szeretet, jó cselekedetek, szíves kölcsönadás –, meglehet azonban, hogy még ez is kevés, még ez sem elég. Főleg, ha elolvassuk a Lk 6,32–36 verseiből a mi Urunk szavait.
Vannak olyanok is a keresztyének között, akik egyáltalán nem mutatják fel a hívő életet?! Ne lennének a hitet megtagadók – és a Bibliát ismerő ember már folytatja is – rosszabbak a hitetlennél (1Tim 5,8)? Nem lennének meghátrálók (Zsid 10,39)? Nem lennének ilyen testvéreink? Vagy beszéljünk róluk a létige elébük tételével: nem lennének ilyen volt testvéreink? Meg ne sértődjön valaki már a kérdés hallatán is?!
Június volt még, amikor indíttatást kaptam erre az írásra egy pénteki gyülekezeti istentiszteleten. Az igehirdető az efezusiaknak írt levél 5. részének 1. és következő verseit tárta elénk a szokott hűséggel és alapossággal. A prédikációban a 8. vers kapcsán az apostoli levelekből sorakoztatott fel olyan idézeteket, amelyek az egykor és most különbözőségét kívánták megvilágítani. Az olvasott ige és az apostoli levelekből vett idézetek e két szó nem ok nélküli előfordulását tárták fel, és hozták közel a gyülekezethez a múlttal a jelent, ezzel nyújtva segítséget abban, hogy érthetővé váljon a nagyon aktuális isteni szó. Pálnak a rómaiakhoz írt levele 11. részének 30. versében, vagy a galatákhoz írt levele 1. részének 23. versében, vagy a Filemonhoz írt levél 1. részének 11. versében is határozottan tűnik fel egyetlen igeversen belül e szembeállítás.
A júliusi úrvacsora alkalma megerősítette motivációmat. Az egyik ének utolsó versében ezt énekelte a gyülekezet: „… Kegyelmed most és egykor fent, Fogadj el, Jézusom!” Ez ejtett gondolkodóba, és ezt erősítette egy visszaemlékezésem is a Hallelujah! – Evangéliumi énekek gyűjteménye egyik énekének záró sorára: „Itt s előtted egykoron, Halleluja, ámen!” A hit hangjai 688. énekében szinte ugyanígy fordul elő ez a sor: „Itt, s a mennyben egykoron. Halleluja, ámen.”
Akkor az egykor szó a jövőre is vonatkozik? Ezt a kérdést lehetetlen kihagynom. A Magyar értelmező kéziszótárhoz fordultam, s azt látom, hogy az egykor első értelme: „V[ala]mikor régen”, a második azonban ez: „V[ala]mikor a jövőben”. Az egykor tehát a jövőre is vonatkozik!
Az egykor és a most szembeállítása mellett másról is volt szó a szolgálatban. A múlt negatív példái az öl igét hozták elő, amellyel párhuzamba állította az igehirdető a csak a Károli-féle fordításban megjelenő kijelentő módú megöldökölitek és a felszólító módú Öldököljétek meg alakokat (Róm 8,13 és Kol 3,5). Az öl és az öldököl forma is egyértelműen csak a múltra lehet jellemző, s mégis igaz, hogy a keresztyén embernek a jelenben is folyton küzdenie kell a bűnnek a mostani életébe való behatolása ellen. A szolgáló testvér azt vette észre, hogy a második esetben, vagyis az öldököl szóban egyetlen igealakon belül ismétlődik ez a kétbetűs ige, s ekkor mondta el azt, hogy biztosan van ennek külön jelentősége, de – mint mondta – ő nem nyelvész. Ugyan miért is írja éppen így a Károli-fordítás? Mintha ezt meg is kérdezte volna a prédikációban.
Az egyik oka írásomnak az, hogy bennem, az egykor más felekezetben szolgáló lelkipásztorban az evangéliumnak átadására indíttatás volt és van. Istentől való ez? Igaz, hogy én írom, s csak én felelhetek, s az is igaz, hogy biztos vagyok az igenlő válaszban.
És hát történt egy felvetés a kedves igehirdető testvér részéről. Akkor pedig tollat kell kézbe vennie a magyar szakos tanárnak. Az is fogjon bele az írásba.
Így mélyedtem bele. Nyelvileg nem nagyon fedem most ezt fel, annak ellenére, hogy a kérdést alapos kutatás tárgyává tettem. A minimális célnál maradok, mert szeretném, ha mindenki megértené. Ne is legyen itt több annál, mint hogy a második szóban az öl után a -dököl gyakorító igeképző található. Az egyik és a másik nem mond ellentéteset, az utóbbi legfeljebb többet, az öldököl értelme ugyanis nem más, mint halomra öl. S van mit halomra ölnie az embernek! Ebben a tevékenységben aprólékosság szükséges, ennek megvilágítására egyetlen igeként a Kol 3,5-öt említem.
A magyarban az öl és az öldököl igékhez hasonlít a gyűlöl ige. Hány esetben ez a kiindulópont: a gyűlölet! „A bűnben kín van s gyűlölet, / Mi mást, más minket öl…” – hangzik el többek között A hit hangjai 219. énekében is, úgyhogy csak a bűnt lehet gyűlölnünk, de azt nagyon!
„Megöldökölni” mindenképpen több mindent kell, a kérdés az, hogy éppen ma ugyan mit? A Krisztus mérhetetlen áldozatát nem veszed talán természetesnek?! Ilyen merészségre egyikünk se legyen képes!
Akkor tehát vissza Krisztushoz, máris vissza, és ott is kell maradnod, mert különben hogyan várod másoktól a megtérést?! Várod egyáltalán?…
Máté István
