/Máté István verse/
Ma is kérlek, bűnöm vedd el,
értem kaptad ezt: „Szenvedd el!”
Ezt akarta az Atyád.
Itt vagyok a vendégségben,
kenyér és bor terítéken:
ezt óhajtja megtört szív.
Úr asztala előtt állva
mit mond el Isten szolgája?
Én nem egyszer hallottam.
Nem hétszer, s hetvenszer hétszer,
de biztosan nem elégszer
figyelmeztet, s intve int.
Isten szól, s erősít engem.
Alapra kell építkeznem,
így nem lesz rom a házam.
Arra állni, arra csakis,
ami sehol, sosem hamis.
Be nem csap a Biblia!
Becsaphat azonban szokás:
nem kell ahhoz ragaszkodás!
Isten helyreigazít!
Úr asztalánál a vendég
(akár én) teheti másképp?
Figyeljen csak! Jól teszi!
Legyen csak bennünk reménység,
bűnbánatra teljes készség.
Mérleg ugyan mit mutat?
Lelkipásztor kezd a szívvel,
annak első s legjobb hírrel:
van megtérés! (Neked volt?)
Megállni itt elég lenne?
A naiv szív pontot tenne,
de a hívő? Az soha!
Újjászülettél? Jöjj! Gyere!
Szennyes a ruhád? Le vele!
És már tiszta is lettél!
Kérdés a bemerítkezés.
Válasz? Jó, ha nem kérkedés,
de ha titok? Mit sem ér.
Krisztus Urunk is megtette.
Bűn nélkül volt, s enyém vette
magára, hogy meghaljon.
A vérével eltörölte
egyszer, s ezzel mindörökre!
Bűneimnek meghaltam!
Ezt tehetem én, te, más is
nem soha, nem majd, de máris!
Élni az Úr Krisztusnak!
Rendezett keresztyén élet –
erről van szó! Ha csak véled,
még semmit sem értettél!
Kevés lenne? Sok lenne ez?
Egy is sok? Egy is megsebez?
Ki igazán megsebzett?
Csak a Bárány! Arra nézel,
mit mond ma is beszédével?
Minden más lényegtelen!
Kárhozat jut, vagy kegyelem?
A fejemet felemelem!
Én látlak a Golgotán!
Szívemmel, az én szívemmel,
kezdd el, Uram, kezdd el ezzel!
Ezt kívánom. Szükséges!