Horváth Dia írása
Év vége felé gyakran tapasztalom, sokan már alig várják az új évet: belefáradtak az előzőbe, és tele vannak reménnyel a jövőre vonatkozóan. Szeretjük ilyenkor a bátorító üzeneteket kapni a „reményteljes jövőről”, Isten csodás ígéreteiről, de mi van akkor, ha nem kapunk mást, mint „vért, verítéket és könnyeket”?
A nehézségekről általában úgy gondolkozunk, mint döccenők a hívő életünkben, amin túl kell esni, amit túl kell élni, és minél hamarabb szabadulnánk tőlük. Természetesen, előre nem kívánunk magunknak ilyet, és bár tisztában vagyunk a nehézségek érkezésével, néha még azt is tudatosítjuk, minden a „javunkra szolgál”, mégis talán több kincs rejlik bennük, mint gondolnánk.
Amikor Jób új évre virradt, még nem gondolta, abban az évben rendkívüli csapásban lesz része, mégis életének meghatározó, istenismeretében nélkülözhetetlen éve lett, amiről a róla szóló könyvben olvashatunk. Igaz, sok veszteség érte akkor, de valami olyan ismeret birtokába is került az események által, amit soha nem vehetnek el tőle, és talán más módon nem is tapasztalta volna meg.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, minden támadás a Sátán műve, de mi van akkor, ha életünk nehézségei történetesen Isten tervének tökéletes részletei, és valójában rejtett áldások? Nem azért, hogy cél nélkül szenvedjünk, hanem hogy növekedjünk, új útra találjunk vagy új embereket ismerjünk meg, akiknek elmondhatjuk az evangéliumot. Innen nézve talán nem annyira elrettentő, bármit is hoz a következő év.
Meggyőződésem, amikor Jób a hamuban ült barátait hallgatva, Isten le sem vette róla a szemét, hanem ő volt a legnagyobb drukkere, mert tudta, Jób ebből a helyzetből erősebben jön majd ki, és várta már a pillanatot, amikor örömet szerezhet neki, végül így is lett. Miért gondoljuk, hogy a mi életünkben nem történhet így?
Arra vonatkozóan nem kaptunk ígéretet, miszerint mindvégig jómódban élünk majd, de arra igen, „Nem hagyja az Úr éhezni az igaz embert…” (Péld. 10:3). Nem ígérte Isten, hogy sosem leszünk egyedül, de azt igen, ő velünk lesz. Immánuel – Velünk az Isten! Ez nem pusztán egy karácsonyi üzenet, egy egész évet építhetünk erre! Tudhatjuk, bármilyen próbával, nehézséggel kell megküzdenünk, velünk az Isten, Ő nem hagy el. Jézus azt mondta: „A világon nyomorúságotok van…” – ez az alaphelyzet, viszont így folytatja: „…de bízzatok: én legyőztem a világot.”
Még kislány voltam, amikor a gyülekezetünk egyik hálaadó alkalmával az egyik fiatalasszony imádságában megköszönte a nehézségeket. Furcsa módon megmaradt bennem ez az élmény, és ezáltal korán megtanultam, szenvedéseink „a hűséges hívők életében annak jelzőfényei, hogy Isten valami különlegesre készíti fel őket a későbbiekben” – írja Jim Cymbala Többre lettél teremtve című könyvében. Ha tehát tudjuk, a nehéz idők Isten célját teljesítik be az életünkben, akkor hálát is tudunk értük adni.
Ha nem „napfényes az életünk”, az imaéletünk is mélyebb lehet. Istennek kedves, ha minél többet beszélgetünk vele, de valljuk be, ha rendben mennek dolgaink, kevésbé érezzük szükségét, hogy „segítségül hívjuk az Úr nevét”. Tekintsük lehetőségnek a nehéz időket, és találjunk vissza a kegyelem trónjához!
Pál apostol azt írja a római gyülekezetnek (Róm. 3:3-5): „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” Látjuk tehát, mennyi áldás származik a megpróbáltatásokból, ezek jellemfejlődésünk alappillérei, nem érdemes tehát elmenekülni tőle. Megpróbáltatásainkat meg is tudjuk osztani egymással, így nemcsak mi épülhetünk belőle, hanem másokat is bátoríthatunk. Mondjuk el ezeket a bizonyságtételeinket, erőt kovácsolva ezzel a közösségünkben!
Bár lehetséges, 2025 nem lesz annyira fantasztikus év, de lebegjen végig szemünk előtt: Immánuel – Velünk az Isten!
