Horváth Dia írása
Ilus régóta várta ezt a vasárnapot. Vendéglelkész jött a városba, és délelőtt az ő gyülekezetükben szolgált. Még félálomban volt reggel, de izgatottan sorolta magában az aznapi teendőket: reggelit készíteni a családnak, mindenkit felkelteni, ruhát vasalni, süteményt kikészíteni stb. Mindent tökéletesen akart csinálni, de kicsit belefáradt már a megfelelésbe, és lelke szomjas volt a friss üzenetre.
Kicsit megcsúsztak a reggeli készülődésben, és parkolóhelyet is alig találtak, de még volt néhány perc kezdésig, mikor beléptek a zsúfolásig megtelt imaház ajtaján. Ilus gyorsan hátravitte a süteményt a kisterembe, majd igyekezett még kezdés előtt helyet foglalni. Lelkesen lépett be a nagyterembe, a lelkészek már a szószéknél ültek, de még nem kezdődött el az istentisztelet. Futólag odaköszönt néhány embernek, és a helye felé vette az irányt. Mikor odaért, egy fiatalasszonyt látott ott.
- Elnézést, hadd üljek a helyemre – kérte a nőt.
- Bocsánat, már megyek is – szabadkozott a fiatalasszony, azzal felállt, és hátrafelé indult.
Ilus elfoglalta a helyét, és nem is tulajdonított ennek a párbeszédnek nagy jelentőséget, míg szeme össze nem találkozott saját lelkészének tekintetével. A férfi szomorúan nézett rá, és alig észrevehetően csóválta a fejét. Ilus magában vállat vont, és igyekezett átadni magát a kezdődő dicsőítésnek.
A vendéglelkész János evangéliumának 1. fejezete alapján szólt Jézusról, és sokat időzött annál a gondolatnál, hogy „az övéi nem fogadták be őt”. Ilusnak ekkor eszébe jutott a fiatalasszonnyal történt esete, és kicsit feszengett ettől. Nem akart azonban lemaradni a gondolatmenetről, ezért továbbfigyelte a prédikációt. A lelkész egy képet mutatott a családjáról, mert illusztrálni akarta elhangzott szavait. Ilus falfehér lett, amint meglátta a képet: a vendéglelkész feleségét küldte el az ő „helyéről”. Úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Visszaemlékezett saját lelkésze tekintetére, és most már értette a csalódottság okát.
– Ilyen lehetett Jézus tekintete, miután Péter harmadszor is elárulta őt – gondolta. Halkan csuklott, hogy visszatartsa kitörni készülő zokogását, de könnyei áradatát nem tudta megállítani.
Mikor a vendéglelkész a prédikációja végére ért, kérte a feleségét, mondja el a bizonyságtételét, a nő azonban nem ment előre. Zavartan néztek körbe az emberek, de senki nem indult a mikrofon irányába: az asszony már nem volt a teremben. Ilus tudta, hogy ezért ő a felelős, és azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét, és megváltoztathatná a jelenetet. A lelkész tudomásul vette, hogy felesége mégsem fog beszélni, az istentisztelet pedig tovább folytatódott.
Ilus azon gondolkodott, miként tehetné jóvá tettét, de az alkalom végeztével sehol nem találta a lelkész feleségét, így nem tudott a szemébe nézve bocsánatot kérni. Végig uralkodnia kellett magán, legszívesebben elmenekült volna.
Következő vasárnap a hátsó sorban foglalt helyet. Nem ragaszkodott már „a helyéhez”, nem érezte méltónak magát hozzá. Mindenki meglepődött, mikor hátulról állt fel bizonyságot tenni a történtekről. Ezzel lehullott tökéletes álarca, be merte vallani gyengeségét, és mindenkinek nyilvánvalóvá vált Isten munkája. A gyülekezet tagjai élőben láthatták, mit végezhet Isten az igén keresztül egy ember szívében, de leckét is kaptak a befogadásról, hiszen tudtukon kívül akár angyalokat is megvendégelhetnek.
A NOVELLA ALAPÖTLETÉT EGY IGAZ TÖRTÉNET ADTA.
