Horváth Dia írása
Gondolkodtunk-e már azon, milyen légkör alkalmas a gyülekezetben emberek befogadására? Hogyan tudunk a mai világban valóban Krisztus jó illata lenni, akik az örömhír megosztásakor valóban örülnek? Megosztjuk-e az emberekkel az örömhírt, és tesszük-e ezt mindenféle előítélet, feltétel nélkül?
Néhány éve olvastam az Evangélium keresztyének számára című könyvet, és érdekesnek találtam azt a gondolatot, hogy minden nap hirdessük magunknak az evangéliumot. Erre példaként Pált említette a szerző, amikor a római gyülekezet tagjainak azt írja, „Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok” (Róma 1:15). Az evangélium üzenete tehát nemcsak húsvétkor aktuális, hanem gyakorlatilag az egész életünket, gyülekezetünket a kegyelem kellene, hogy áthassa és meghatározza. Ahogy a könyv idézi: „Az evangélium nem csupán egy tantárgy a sok közül, amelyet elsajátítasz keresztyén életed során – az evangélium maga az épület, ahol az összes tantárgyat tanítják. Más szóval, a hívő élet minden egyes leckéjéről a dicsőséges evangélium falain belül tanulhatsz.” (C.J. Maheney)
Az örömhírből mára kiveszett az öröm ezzel pedig erőtlenné is vált. Nehémiás könyvében ezt olvassuk: „ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségtek.” (Neh. 8:10 Károli) Ha valóban örömmel tölt el bennünket, hogy Jézus él, ez erőt ad nekünk, aki pedig örül, annak kellemes a közelében lenni, így az evangélium is valódi örömhírré tud válni mások számára. Nehémiás idejében, miután megépítették Jeruzsálem várfalát, nagy örömünnepet tartottak dicsőítéssel, hálaadással. A 12. rész 43. verse így írja le a hangulatot: „Messzire elhallatszott, hogy mennyire örülnek Jeruzsálemben.” El tudjuk képzelni, milyen bizonyság lehetett a környékbeliek (akár pogány népek) számára, ahogy a zsidók örültek Istenüknek? Mekkora erő is lehetett abban!
C.S. Lewis a gőgöt nevezi meg a legnagyobb bűnnek, a kegyelem előfeltétele ugyanis az alázat. Ha tele van a szívünk büszkeséggel, gőggel, kivagyisággal, nem jut kegyelem másoknak. Néha egészen apró dolgokban is tettenérhető, ha kevés bennünk a kegyelem. Hogyan nézünk az istentiszteletről elkésőkre, a síró gyermekét csitítgató édesanyára az igehirdetés alatt vagy a hangtechnikusra, akinél besípolt a mikrofon? Kinézünk-e valakit, amiért nem a mi tetszésünk szerint öltözött fel? Ezek mögött mind az „én” bújik meg: mi jobbak, ügyesebbek, tapasztaltabbak stb. vagyunk embertársainknál. Így hogy tudna a kegyelem érvényesülni a gondolkodásunkban?
A kegyelem lenyűgöző jellemzője, hogy képes megújulni. Nem ragad bele a tegnapba, nem hántorgatja a hibákat, és hisz az emberekben. Jeremiás így ír erről: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul…” (Jeremiás siralmai 3:22-23 Károli) Reggelenként néha eszembe jut, ilyenkor újul meg Isten kegyelme, ezért az a kedvenc napszakom. Kegyelemmel a szívünkben nemcsak mi tudunk napról napra megújulni, hanem másokról is el tudjuk hinni ugyanezt, ezzel pedig megadjuk azt a lehetőséget, hogy az emberek jó irányba változzanak: ha nem írjuk le őket, nem a legrosszabbat feltételezzük, azzal Jézus példáját követjük itt a földön. Minden ember megérdemli, hogy a kegyelem szűrőjén tekintsünk rájuk!
A kegyelmi gondolkodást megalapozza a helyes istenkép. Philip Yencey így ír erről Hová tűnt az örömhír? című könyvében: „Úgy tekintettem Istenre, mint valami kozmikus őrmesterre, aki mindenféle önkényesen meghozott szabály betartására kényszerít. Nem az orvost láttam benne, aki egészséges és boldog életet szán nekem.” (80. oldal) Talán nem szükséges ecsetelnem, mennyire más viselkedés származik a különböző istenképeinkből. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki Istenre mutatva magas elvárással van önmaga felé, az kegyelmesen tud tekinteni más emberekre. A „megfelelés hegye” kitakarja előlünk a kegyelmet, ellopva az örömünket, és elerőtlenítve az életünket.
Nézzünk egy példát a kegyelmi gondolkodásra! Jó néhány évvel ezelőtt egy újságban jelent meg egy kérdés, melyre Billy Graham válaszolt:
“Kedves Graham pásztor!
Talán csak régimódi vagyok, de időről időre a gyülekeztünk zenei vezetője új dalokat mutat be az Istentiszteleten, és egyik sem érdekel. Szeretem a régi énekeket, és azt kívánom, bárcsak ragaszkodna hozzájuk! Panaszkodnom kellene a pásztoromnak?
E.W.W. asszony
Billy Graham válasza:
Tudom, ez sok gyülekezetben vitatott kérdés. Nem teszek úgy, mintha minden válasz birtokában lennék, különösen mert nem vagyok zenei beállítódású! De van a hitünknek egy éneklő része, és Isten azért adta a zenét, hogy dicsérjük Őt vele. Ahogy a zsoltáros hirdeti: „Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.” (Zsoltárok 63:5)
Ahelyett, hogy panaszkodna a pásztorának (vagy bárki másnak), arra bátorítom, kérje Isten segítségét, legyen hálás minden zenéért, ami Istenre mutat, legyen az régi vagy új. Lehet, némelyiket nem kedveli, de mások igen, és Isten használni tudja az ő életükben, hogy bátorítsa őket, és közelebb kerüljenek Krisztushoz. A régi énekek, amiket ön is kedvel, egyszer újak voltak, és valószínűleg némelyek nem kedvelték!
Néha, attól tartok, egy régi ének túl megszokott lehet számunkra, és anélkül énekeljük, hogy elgondolkodnánk a szövegén. De ez rossz, mert az éneklésünk üressé és semmitmondóvá válik. Ne hagyja, hogy ez megtörténjen önnel, hanem elmélkedjen az énekek szövegein, amiket énekel, és változzanak imává!
A zenei vezetőjük valószínűleg bölcs, hogy lassan mutatja be az új énekeket; minden régi teljes lecserélése szétszakítja a közösséget. Imádkozzon érte, bátorítsa őt, és tudassa vele, hogy hálás az ajándékaiért. Igen, tudassa vele, hogy értékeli a régi énekeket, de támogassa azon törekvésében, hogy a zenével érje el az új generációt.”
Kovács Géza bácsi könyvében (Életutam) több tényezőt nevez meg a növekedés titkaként, de első helyen a kegyelmi gondolkodásról beszél. Nemcsak az igehirdetésben, hanem a lelkigondozás területén, az ügyek intézésében, tehát mindenben a kegyelemnek kell(ene) érvényesülnie. Ez olyan erő, amitől életünk, gyülekezetünk teljesen más lehet, mint korábban. Legyen igaz a Róma 12:1-2, mely értelmünk megváltoztatására buzdít, és legyünk a kegyelem követei ebben a világban!
